Megboldogult ifjúkoromban egyik zsebbe csusszant a személyi begazolvány, a másikba néhány takonybatyu, s irány a nagyvilág! Aztán valahol egy alig észrevehető kanyarban egyszer csak felütötte a fejemet az igény egy nyugalmazott akcióhőshöz illően sokzsebű nadrágra. Nem sokkal később orvul rám tekeredett egy övtáska... s a lavina ettől kezdve aztán már elemi erővel zúdult tova. Manapság - életem derekán - azon dolgozom, hogy válltáskámat ne kelljen záros határidőn belül bőröndre, esetleg utánfutóra cserélni. Hisz lássuk csak : kezdetnek ott van ugye a pénztárca, mint megkerülhetetlen körülmény - benne néhány ókori számla, titokzatos keresztnevekhez csatolt emil címekkel és telefonszámokkal ékes fecnik, két középkategóriás sebtapasz, egy 100 Ft-os mint a bevásárlókocsik körüli mágikus praktikák kelléke, egy utolsó - esztendők óta méltó tulajdonosra ácsingózó - névjegykártya, gitárpengető, Bogárka (asszonykám - fotó formátumban), ilyen, olyan, amolyan, s még amolyanabb kártyák, s nagy néha némi készpénz. Hallótávolságon belül pedig ott hemzseg táskámnak az idők során pofátlanul elszaporodott tartalma... mert minél vénebb lesz az ember, s ezáltal kevésbe indíttatott a cipekedésre, a magunkkal hurcolandó készségek száma, és súlya annál pergőbb ütemben szorítja ki a táskából a buddhisták szent ürességét. Hisz kötelező jelleggel ott csörgedezik még a rendszeresen fogyókúrára fogott kulcscsomó - hisz minek is hurcoljam magammal a nyárikonyha kredencének kulcsát, az alagsor teljes gyűjteményét, vagy a biciklizárhoz való körömnyi kis gnómot - mely nem képvisel ugyan jelentősebb súlyt, ellenben az alkalmazott murphológia szigorú szabályzata mentén képes úgy keresztbe állni a kulcskarikában, hogy azzal az összes többit is paralizálja. Kockázatos üzem ez, hiszen ilyenkor az ember jellegzetes, jól megjegyezhető terepet eszel ki az otthon hagyott példányok tárolására - ám e fránya terepek figyelemreméltó gyorsasággal képesek elveszíteni jellegzetes, és jól megjegyezhető attribútumaikat. Akkor aztán indulhat a közös, sajátos násztánchoz hasonló expedíció az eltűnt kulcsok után. A sokadik ilyen epizód nyomán aztán ezek csak-csak visszaszivárognak a többiek mellé, csípőből fél kilónyi súllyal járulva hozzá fizikai állóképességem növelésének projektjéhez. Ott van aztán egy svájci bicska is, hisz jellemzően a hév megállóban szok belém hasítani a felismerés, hogy a körmeim alatt ismét csak tanyát próbál ütni az áldott anyatermészet. Jól jöhet a bicska egyéb esetekben is: a kisollóval a minap azt a szálat nyestem el, ami a kötött pulóveremből kiábrándulva közelebbi ismeretségbe óhajtott kerülni egy pogácsás bódé festőien formagazdag falából kiálló drótszerű díszítőelemmel. A gyógyszereknek egy néhai haleledeles doboz nyújt otthont : van fejfájásra, fogfájásra, büfikéztetésre, aztán pár szem széntabletta, ha merő véletlenségből valami készétel elfogyasztására ösztönöznének a mostoha körülmények, ( s melybe tán kevésbé véletlenül egy-egy nem épp frissessége okán említést érdemlő komponens keveredett ). Ott lebzsel aztán egy halálközeli élménybe fojtogatott tubusban valamennyicske ízület csillapító gezemice, s végül, de nem utolsósorban pár szem nyugtató, hiszen mégiscsak 2024-et írunk... a helyszín pedig Budapest, Magyarország kreatív kihívásokban gazdag fővárosa. Igen ám, de ha úgy alakul, ezeket a civilizációs ártalmakat be is kell ám tudjam venni valamivel - s ha nem óhajtok 300 kemény petákot legombolni egy környezeti katasztrófába csomagolt nyeletnyi vízért, otthon töltök meg egy másfél decis gyógyszertári üvegcsét (remélve, hogy nem fog leválni róla a legendásan öntörvényű dugó). A szimmetria jegyében aztán egy szőlőcukorral megpakolt haleledeles kasztni is képbe került, hisz még csak le sem kell, hogy essen a cukrom ahhoz, hogy a kóbor illatok inzultálásai nyomán alattomosan felkorbácsolt éhemet megpróbáljam velük orvul elütni. Na, ezek ketten aztán imádnak is szórakozni az emberrel - mint holmi vásott ikerpár, rendre a másik doboz akad az ember kezébe, ahogy vaktában tapogatózik a bevásárlásra bekészített ipari méretű szatyorkolosszusok masszív tömegei alatt. Szerencsére az e-cigarettába való liquidet rejtő doboz mérete jól megkülönböztethetően szerényebb - szükség pedig azért van rá, mert a téridő eme szegmensében a csúcstechnológia még nem érett be arra, hogy az olajos, csúszós lé ne csurogjon-csepegjen náthás állatka módjára össze maga körül mindent. Nos, értelemszerűen e kellékhez elektromos cigaretta is tartozik... azaz kettő, az akkumulátoraik kapacitásai ugyanis mintegy összeadódnak, így fedvén le azt a pár órát, míg canossámat járom. Oda vannak biggyesztve az oldalzsebbe, közvetlenül a flakon kézfertőtlenítő mellé. S bár mindebből könnyűszerrel kikövetkeztethető, hogy nem dohányzok, azért egy öngyújtó ott figyel ám a kacatok között, hisz némely szükségben levő hölgy azért csak-csak megérdemel egy-egy röpke fellángolást, s persze produkálhat az élet másféle, váratlan anomáliákat is, ahol éppen a nyílt láng rendeltetésszerű, avagy rendeltetésszerűetlen használata rejti a megoldás mibenlétét. E zsebecskék lakói még két toll, egy ceruza, meg egy műanyag kiskanál. Szolid, nyugodalmas társaság. Nos, innen már aztán tényleg csak néhány apróság van hátra : jegyzetfüzet, amibe rajzolgatok, ha véletlenül éppen mindenhol várni kell. Egy újság, hogy legyen mire leüljek, ha rám tör a leülés könyörületet nem ismerő démona, egy tekercs cellux, egy övnek is beillően jól fejlett cipőfűző, egy boríték a maszknak, egy másik a befizetendő csekkekből összegyűlt royal flushnek. Továbbá a könyv, amit épp olvasok (hozzá az olvasást lehetővé tevő szemüveg - a másik mellett, amivel meg azt látom, ami az univerzumból valami okból kifolyóan a személyemtől pár méternél távolabbra esik), és az esernyő, melyet már vagy egy tucatszor hagytam el hajszálnak híján. Zsebkendők, fogkefe, egy önkéntes kis sárga fémcsipesz (róla mondjuk nem tudom, milyen megfontolás alapján választotta időzésének helyszínéül pont a táskámat, be bízok az előrelátásában és nem veszem ki), egy hanyag eleganciával ottfelejtett pizzás zacskó... és a két telefon. Persze, hogy kettő : az egyik származástanilag okos, elfogadható fényképeket csinál, van rajta egy egyszerű kis rajzos alkalmazás végszükség esetére, és hajlamos reagálni úgy minden valahányadik wifire - (lévén külön mobil internet előfizetésnek nem látta értelmét zenetanári jövedelmem). S van aztán a másik, egy közel filléres kis jószág - órákig lehet rajta zenét hallgatni, és alig érzi meg az aksi, sőt, még jól is szól! Rádióról való felvételi funkció is van rajta (amit soha nem használtam), s mint diktafon is meglepően elviselhetően teljesít az árához képest (ráadásul nem kezelhetetlen video formátumba rögzíti az audio fileokat, mint a nagyokos). E barátságos kis telefonocskának mindösszesen két nüansznyi hátránya van : az egyik a telefonálás - alig hallani a másik felet, s még e kapcsán is üzenetekkel bombáz, újra és újra emlékezetembe vésve a tényt, hogy a nagy hangerő károsíthatja a hallásomat. A másik : a telefonszám - ha nem kezdeményezel hívást, nem jelentethető meg rajta senki telefonszáma. Nem, a menüben sem. És nem, érett rutin kovácsolta, fondorlatosan kacifántos virtuális ólálkodások eredményeképpen sem. Hát ennyi. Mármint a hivatalos státuszát tekintve üres táskám röpke elemzése, mellyel ki-kilibbenek alkalomadtán a civilizációba... és nagyon nem szeretnék azon töprenkedni, mi jöhet még.