Egy párhuzatos világban talán író vagyok. Mármint nem csak egy zakkant zenész, aki időnként jobbakat ír, mint a sokéves átlag - hanem rendes, zakkant író, akinek a könyvei nem egy whiskys dobozban szoronganak a zongora alatt, egy lyukas pár kínai papucs, és egy lehetetlen alakú szőnyeget rejtő zombiszürke bőrönd társaságában, hanem az ottani Föld bennszülöttei olvasnák őket jókedvvel, bőséggel. Még talán kiadóm is lenne, néha pedig a kétségbeesetten nyomuló kurvák üzenetei között pár olyan is akadna, melyben kelletlen tisztelettel felkérnek egy-egy lesújtó kritika, vagy épp az aktuális össznépi gumicsont kapcsán felmerülő véleményformáló véleményem megírására. Publikációimat menő vloggerek pocskondiáznák, és rosszul esne, hogy verseskötetem nem érte meg a harmadik kiadást. Rajtaütésszerűen felbukkannék beszélgetős műsorokban is - sokan utálnának, mások aláírásgyűjtésbe kezdenének, hogy én kapjam a Puliszar díjat. Titokban egy igazi nagyregényen dolgoznék, amiről direkt csak homályos utalásokat ejtenék el a riportereknek, egy átlátszó álnév alatt pedig a piacra dobnék pár ponyvább jellegű irományt, hogy évente egyszer elvihessem szeretett asszonykámat valami illően távoli helyre. Szemináriumokat tartanék majdnem teltház előtt, rutinosan elviccelve gyengeségeimet és hiányosságaimat. Panaszkodnék, hogy nem jut elég időm zenélni. Adóm 1%-áról körültekintően döntenék, még öltönyöm is lenne, amit az évek hosszú sora alatt megtanulnék nem annyira utálni. Porcelán csészéből innám a kávét, de nem tartanám el a kisujjamat. Mások által legjobbnak ítélt könyvem első külföldi fordításának díszpéldányát nejlonzacskóba raknám puszta hiúságból, végül pedig lehetnék közepes terjedelmű lábjegyzet egy irodalmi lexikonban.